Kedves Iskolám,Tisztelt Olvasó!

  

        Káldi Attila vagyok, 1987. és 1995 között jártam a Somogyszobi Általános Iskolába. Az igazat megvallva nem tudok olyan földhözragadt gondolatot, konkrét tételt, bebiflázott szabályokat felsorakoztatni mely életem további szakaszaiban „jokert” jelentett volna. Még akkor sem ha úgy érzem mint közép-, mint főiskolán hellyel közzel megálltam a helyem, és eközben büszkén mondogattam ”Igen.. Én Somogyszobon végeztem az általánost”. Nem szeretem a “jó alapot kaptunk” kifejezést, mert félek közhellyé válik. Pedig nem az, inkább ez a legpontosabb helyzetértékelés. Nagyon jó tanáraim voltak, köztük Édesanyám is. Kinek köszönhetően egy nagy marék reálvérrel, és egypár három-iránypontos “térbeli” rajzzal a tarsolyomban az Eötvös Lóránd Műszaki Középiskolában folytattam tanulmányaim. Majd a technikusi után a Budapesti Műszaki Főiskola Gépészmérnöki Karát végeztem el, ahonnan kikövezett út vezetett a régészeti ásatás irányába. Másfél éves mérnöki kitérőt (Szegedi Közlekedési Társaság) követően ismét a “szakmában”, egy angliai hotel mosogató gépe mellett managerkedem, ahonnan ezt az emlékezést is írom.

        1995 érdekes évjárat volt az iskola eletében. Ugyanis az első melyben a  4., 6., és 8-dik osztályos tanulóknak év-végi vizsgán kellett számot adni tudásukról. Ez akkoriban gyermekfejjel egy ócska szívatásnak tűnt, de utólag belátom hatalmas tapasztalat volt. Így sokakkal ellentétben mi az első vizsgaélményt a tételkidolgozástól az eredmény miatti izgatott várakozásig mar jóval az érettségi előtt átéltük. És ami sokkal fontosabb ennél. Az addig (bocsánat Tanár néni) Antikrisztusként “szeretett” Spanics Tanár nénit olyan (csupa szív) oldaláról ismertük meg, ami gyökeresen megváltoztatta a róla kialakult képet. De ha már itt tartunk. Reál mivoltomból kifolyólag soha nem szerettem a magyart, de megcáfolnám a bevezetőben foglaltakat egy szabállyal, melyre azóta is harapok. Valahogy így hangzik: “az e-kötőhangzó mindig az állítmány után van”. Az alföldet járva már-már kezdtem elhinni hogy ez a szabály nem is létezik. De a neten utánakeresve rájöttem hogy mégis. Csak nekik nem volt Spanics Tanár nénijük.

        A legnagyobb ajándék mégiscsak, amit azóta köszönök az intézménynek az OSZTÁLYOM. Nagybetűvel. Irgalmatlanul szerencsésnek tartom magam amiatt, mert egy ilyen közösség tagja lehettem, és a barátságot mint fogalmat rajtuk keresztül definiálhatom. Igazából ha az a közhely jut eszembe, hogy az ember a barátait megválaszthatja, a családját nem, megint szembe kerülök önmagammal. Nem választottam, kaptam Őket, és testvéremként szeretem mindegyikőjüket. A kaposvári új környezetben eleinte csak azt tapasztaltam, hogy ezen ragaszkodás volt osztályomhoz  középiskolás társaim körében nem teljesen általános. Ma már tudom, hogy egyedülálló. Fogalmam sincs miért alakult így. Talán egy hó-futta 79-es szilveszteren a kultúrházban 10 egy néhány  pezsgő után szüleink úgy gondolták “ebben az évben csinálunk egy jó osztályt”.(?) Nem tudom, de egy biztos. Rajtuk kívül még két ember mindent megtett ennek érdekében. Első osztályfőnökünk Detti néni anyai-, és felsős osztályfőnökünk Tomor tanár bácsi atyai gondoskodása hozzájárult ahhoz, hogy szinte mindegyikünk várja 2010-et, mert akkor újra találkozhatunk. Ezen emberek barátsága többet ér barmi szabálynál, mellyel bárhol is esetleg egy jeggyel jobbat kaptam volna. Ennek köszönhetően váltam vidám, társasági emberré, munkahelyeimen igazi csapatjátékossá.

        Visszatérve iskolánk érdemeihez had zárjam soraim egy elég friss történettel. Kaposváron járva mindig próbálok beköszönni középiskolámba csak úgy nosztalgiából. Egy ilyen alkalommal az egyik kedves tanárom szívélyesen üdvözölt, majd feltette az ilyenkor szokásos “mi van veled” protokoll kérdéseket. Majd tovább kíváncsiskodott célirányosan a többi somogyszobi ex-gépészesekről. Mindezt anélkül hogy emlékeztettem volna mely faluból származok, és származnak Bánkutiék, Filákék és a többiek, akik a saját évfolyamukon szintén a jók között voltak számontartva. Végül rátért az osztályában tanuló 3 vagy 4 szintén falubeli diákjára, akik (nem nagy meglepetésemre) szintén osztályuk húzóemberei.

Ez nem jelent mást csak azt, hogy tőlünk nem fogják megkérdezni Tanáraink egy 5, 10,vagy épp egy 15 éves érettségi találkozón, hogy hol is tanultunk annak előtte. Érdekes erre mindegyikük emlékszik. Ez nagy öröm számomra, és hatalmas elismerése annak a munkának, amit egykori tanáraink végeztek és végeznek a mai napig is.

 

 Káldi Attila

Southend-on sea UK,  2007.02.06.