Luketics Milán emlékezése
Luketics Milánnak hívnak. 1997 és 2004 között a Somogyszobi Általános Iskola tanulójának mondhattam magam. Egyértelmű volt, hogy ebbe az intézménybe iratnak be a szüleim, egyrészt bátyám okán aki ekkor már az ötödik évfolyamot taposta, másrészt a falu lakója vagyok, pár lépésre az iskola kapuja. Felmerült az évek során többször is (de legalább kétszer), hogy az ötödik osztályt már valamelyik nagyatádi iskolában kezdem. Mindannyiszor ellenkeztem, a sok negatív kritika ellenére – ami legtöbbször bosszúból jött egyesektől – nagyon jól éreztem magam ott, ahol vagyok. Fontos volt számomra a sport, amihez minden feltétel adott volt és többek között foci, kézilabda, atlétika, majd asztalitenisz foglalkozások tarkították délutánjainkat. Igaz, akkoriban nem nagyon tudtam felmérni milyen színvonalú is ott az oktatás, de utólag megállapíthatom, kifogástalan. Nyugodt szívvel összehasonlítható bármelyik városi iskolával. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az évről-évre megrendezésre kerülő matematika-, német nyelvi-és sportversenyek ahol az iskola tanulói kitűnő eredménnyel szerepeltek. Felkészülésünket hatalmas mértékben segítették a fejlesztések, a légkör folyamatos jobbá tétele, ami szilárd alapot biztosított a sikeres munkának.
Visszatérve rám. Tanulmányi éveimet rendre sikerült jó eredménnyel zárnom, ami természetesen elengedhetetlen a későbbi érvényesüléshez. Hiába a remek légkör, a minőségi oktatás, ha azt nem lovagolják meg a diákok és elszalasztják a lehetőséget, a szebb jövőt. Ahogy közeledett az utolsó elemi osztály, egyre égetőbb kérdések kezdtek elhangzani, amivel minden általános iskolás előbb-utóbb szembesül. Hova tovább? Mindig vonzottak a műszaki dolgok, az itthon példáján is közel állt ez hozzám. Mondhatnák, már-már szokásos módon bátyám okán – ami azért teljesen nem igaz -, de végül az Eötvös Loránd Műszaki Középiskolát választottam, mint középfokú tanulmányaim leendő színhelyét. A következő életkép a felvételi napja, délelőtt 9 óra. Majd 2 órával később, már a felvételi után. Bizakodó voltam, talán néhány gyengébb lelki pillanatomban magabiztosan kijelentettem, felvettek. Így volt, nem így volt, de tényleg felvettek. Várt rám a következő próbatétel. 2004. szeptember 1., az első tanítási nap. Minden nagyobb volt, mindenkiből több volt mint kis iskolánkban és az új értékrendszer eleinte barátságtalan volt. A beilleszkedés gyorsan sikerült, tényanyagbeli problémáink nem akadtak. Igen, joggal használom a többes számot, ugyanis ebben az évben még négy volt somogyszobi diák választotta azt, amit én. Oszták-magyar közös tanrendszerű gépészet-számítástechnika, gépipari technikus kimenettel. Valóságban sem sokkal könnyebb, mint mindezt felfogni. Azt pedig talán sosem akartuk felfogni, hogy eleget sikerült tennünk a velünk szemben támasztott követelményeknek. Eleinte mindenkiben benn van a félsz, „vajon elég vagyok én ide?”. Szerencsére ez a köd hamar felszállott szemem elől és koncentrálni tudtam a továbbiakra. Első évemet kielégítő eredménnyel végeztem. Következett a második, ami kicsit nehezebb volt, ráadásul olyan gyorsan repült az idő, nem is igazán emlékszem a történtekre. Ma 2007. január nyolcadikát írunk. Én már úgy írom, mint az ELMKI harmadik évfolyamos tanulója. Ahhoz képest, hogy még 1997-től indultunk az írás elején, most már 10 évvel később vagyunk. Sok minden változott. Sok mindenben változtam. Gyökeres rossz irányú változást viszont nem engedett sem a neveltetésem, sem a tanáraim által elém állított példa ami sokszor útmutatóként szolgált eddigi – rövidke – életem során. Szükségem is lesz ezekre, hiszem nemsokára itt a következő próbatétel. Útban az érettségi felé. Esetleges sikeres vizsgatétel után pedig ha még lesz bennem annyi – amit remélek – akkor irány az egyetem. Eltökélt szándékom a Budapesti Műszaki-és Gazdaságtudományi Egyetem Gépészmérnöki karára bejutni. Hamarosan elválik mai világban mire elég egy szándék.
Mindenesetre a lehetőségem adott. Általános iskolám úgy bocsátott ki az egyel nagyobb betűs életbe, hogy ne érhessen meglepetés és onnan már csak egy aprócska lépésnek tűnhessen a valódi nagybetűs. Külön büszkeséggel tölt el, hogy új járhatok a jelenlegi iskolában, ha szóba kerül egy somogyszobi diák, akkor szinte mindig pozitív visszajelzés jön a tanárok részéről. Örömmel beszélnek rólunk, egy-egy több éve végzett diákra is vidáman gondolnak vissza. A többi kaposvári iskolában is relatíve nagy létszámban vannak jelen somogyszobi öregdiákok, ők is szépen boldogulnak. Kivétel persze mindig van, mint mondtam sok múlik (igazából a legtöbb) diákon is.
Döntse hát el mindenki maga, lát-e még kellő potenciált egy falusi iskolában, avagy nem nagy jövőt jósol a kistelepülések oktatásának.
Luketics Milán
2007.01.17.
